„Isten, áldd meg a magyart…”

csendült fel tegnap nemzeti imánk a Magyar Kultúra Napja tiszteletére.

Szerencsés az a nemzedék, amely a kerek irodalmi jubileumok idején éppen az iskolapadokat koptatja. Iskolánkban ők voltak azok, akik a magyar himnusz 200. születésnapja, valamint a lánglelkű költőóriás, Petőfi Sándor születésének bicentenáriumán – a színes és tartalmas kiállítás mellett –  emlékműsorral tisztelegtek a 19. század meghatározó egyéniségei élete és munkássága előtt.

Mert Petőfi a miénk, a mi költőnk. A műsorban elhangzott néhány morzsa e dicsőséges életpályából, aztán díjazott szavalóink előadásában a „Petőfi-gyöngyszemek”. Kis csalogányainkkal együtt pedig mi is dúdoltuk a  már-már népdalként énekelt „Befordultam a konyhára” és a „Rózsabokor a domboldalon…”című örökzöldeket.

Ne feledjük: a költő és a költészet mindaddig él, amíg éltetjük, amíg emlékezünk egy-egy verssorra, egy töredékre, mely belénk ívódott,  a részünkké vált, mindazok után is, miután már rég odahagytuk az iskolapadokat.

E nemes küldetéshez adjanak erőt Arany János Petőfihez írt sorai is:

»Amit adál, abból semmi sincs elveszve:
Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.«